Egy álom beteljesülése – Dakar Rally 2026

Van az a pillanat, amikor az ember megáll egy másodpercre, és pontosan érzi: valami igazán nagy dolog válik valóra. Nem hangos, nem látványos, mégis súlya van. Egy belső csendes felismerés, amelyben évek, gyerekkori képek, régi álmok és sokszor elképzelt jelenetek egyszerre érnek össze.

A Dakar Rally számomra pontosan ilyen volt. Egy bakancslistás álom, amely 2026 januárjában végül valósággá vált. Nemcsak egy verseny, hanem a világ egyik legösszetettebb, legkeményebb és legikonikusabb motorsport-eseménye, amelyet most először élhettem meg testközelből.

Hálás vagyok mindazért, ami idáig elvezetett, és különösen azért, hogy ezt az utat az M1 Motorsport csapatának színeiben járhattam végig.

Úton Szaúd-Arábiába – az első lépések

Az utazás csütörtökön, a budapesti repülőtérről indult. Itthon még hó borította a tájat, a januári hideg teljesen természetes volt. Napközben szálltunk fel Törökország irányába, majd már sötétben érkeztünk meg Isztambulba, ahol eső fogadott minket, és azonnal érezhető volt az időzónaváltás hatása.

Egy rövidebb várakozás után átcsekkoltunk a Turkish Airlines következő járatára, és az éjszaka közepén landoltunk Rijádban. Csütörtök éjszaka érkeztünk meg Szaúd-Arábiába.

Az autók átvétele után péntek hajnalban, nagyjából négy óra körül sikerült becsekkolni a szállodába. Három óra alvás jutott – majd indultunk is tovább a bivakba, hogy felvegyük a karszalagot. Innentől kezdve a Dakar ritmusa átvette az irányítást.

Az első dakaros nap – kő, távolság, valóság

A bivaktól közel 300 kilométeres autóút vezetett a 6. szakasz céljába, a szaúd-arábiai kősivatagba. Nem a klasszikus, homokdűnés környezet fogadott bennünket, hanem egy nyers, kemény és kíméletlen táj, amely már az első pillanatban megmutatta, hogy a Dakar nem romantikus díszletekről szól.

A nap nagy része helykereséssel telt. Bejártam a terepet, vadásztam a jó pontokat, próbáltam megérteni a mozgásokat és az íveket. A végére közel 18 kilométer gyűlt össze gyalog, ami fizikailag is komoly terhelést jelentett, de minden egyes lépés hozzátett az élményhez.

Ezen a napon elsősorban megélni szerettem volna mindent. Jelen lenni, figyelni, elraktározni a pillanatokat. A fényképezőgép természetesen végig velem volt, de nem mindenáron a tökéletes képek hajszolása volt a cél. Ez volt életem első igazi dakaros napja.

Éjszaka, képek és a szervizpark világa

A nap végén, vacsora után a csapat nagy része pihenni ment. Bennem azonban még dolgoztak az élmények, és a képekkel is foglalkozni kellett, így az éjszaka jelentős része szerkesztéssel telt. Hajnalban sikerült feltölteni az anyagot, majd néhány órával később már indulásra készen álltunk.

Másnap nem volt gyorsasági szakasz, így alapvetően mindenki nyugodtabb reggelre készült, és a bivakban terveztük tölteni az időt. A többiek ki is tudták aludni magukat, nálam azonban ez másképp alakult: a hosszú éjszaka miatt reggel nem sikerült időben felkelnem ahhoz, hogy nyugodtan reggelizzek és összeszedjem magam. A fiúk viszont figyeltek rám, és az indulás előtt néhány perccel szóltak, hogy ideje lenne elindulni. Gyakorlatilag öt perc alatt szedtem össze magam, felkaptam két almát a szállodai szobából, majd rohantam velük az autóhoz, és így indultunk el a bivak, vagyis a szervizpark felé.

A szervizpark nagyjából tízhektáros területe önmagában is lenyűgöző volt. Közel négy óra alatt jártuk be az autókat és a kamionokat, és ez a bejárás külön élményt jelentett: itt válik igazán láthatóvá a Dakar teljes háttere. Különösen érdekes volt megtapasztalni, hogy a világ bármely pontján jár az ember, magyarokkal mindig találkozik. Volt magyar szakember a Fordnál, a Mininél és a Toyotánál is, miközben a hazai rallyból és tereprallyból ismert lengyelek és csehek szintén feltűntek. Kávézások, beszélgetések, rövid megállók – így telt el a nap egészen sötétedésig.

Ennek a napnak egy apró, mégis emlékezetes hozadéka is volt: kaptam egy eredeti, hivatalos Dakar Rally kapucnis pulóvert és egy Dakaros sapkát. Mindkettő kiváló minőségű, kényelmes viselet, az a fajta darab, amit nemcsak emléknek tesz félre az ember, hanem azóta is szinte folyamatosan hord. Egy kis tárgyi lenyomata annak, amit ez az egész utazás jelentett.

Ez a pihenőnap rengeteg beszélgetést és tanulságot hozott. Versenyzőkkel, szerelőkkel, csapattagokkal találkoztunk, és sok olyan részletet láttam közelről, amely itthon egészen másképp működik. Évek óta foglalkozom belső kamerák telepítésével különböző versenyautókban, rallyn és tereprallyn egyaránt, és Magyarországon ez szinte mindig kompromisszumokkal jár. A Dakaron viszont gyakorlatilag mindenhol kamera van – ott is, ahol otthon elképzelhetetlen lenne.

A bivak nem egy klasszikus, zárt parc fermé, hanem valódi szervizpark. Az autók beállnak, szerelik őket, nincs kapkodás. Ha egy autó hajnal kettőre, háromra vagy akár négyre készül el, a szerelők beülnek, és kimennek vele tesztelni. Van, hogy kijelölt tesztpálya áll rendelkezésre, máskor egyszerűen a várostól távol keresnek egy megfelelő helyet, ahol ki lehet próbálni az autót. Mindenki jelen van, senki nem bújik el. A versenyzők közvetlenek, beszélgetnek, dedikálnak, természetesen mozognak ebben a közegben. Miközben érthető, hogy mindenhol vannak szabályok, nehéz nem azt érezni, hogy ebből a hozzáállásból itthon is lehetne tanulni.

Rijád – kontrasztok városa

A Dakar napjai alatt sokat autóztunk Rijád belvárosában és a várost körülvevő sivatagos területeken. Óriási autópályák, hatalmas terek és monumentális épületek jellemzik a várost. Minden nagyobb léptékű, mint amit Európában megszoktunk.

A közlekedési kultúra teljesen eltér a hazaitól. Az autó már 120 km/h-nál figyelmeztet, miközben a városban folyamatos dudálás és kaotikus sávhasználat jellemző. Három sávból öt, ötből nyolc lesz, miközben mindenki siet.

Látható a törekvés egy modern nagyváros felé, ugyanakkor még érezhetőek a kontrasztok. Egységes városkép, modern épületek, olcsó üzemanyag és mindenhol elérhető szolgáltatások jellemzik, miközben a környezet sok helyen még nyers és rendezetlen. Egy különleges, tanulságos világ.

A 7. szakasz – fókusz, döntések, kompromisszumok

A rajt ezúttal is Rijádtól több száz kilométerre volt, így a kevés alvás továbbra is a Dakar mindennapjainak része maradt. Tudatos döntés volt, hogy már a rajtnál kezdjük a napot, hiszen a Dakar története jóval a rajtpisztoly előtt elkezdődik.

Már az odavezető út is önmagában élmény volt. A fővárosból kifelé haladva több sávos autópályákon haladtunk, majd egy ponton letértünk, és a megszokott rend teljesen felborult. Egymás mellett futó, több sávos utak jelentek meg, köztük egy murvás sávval elválasztva, szalagkorlátok nélkül, helyenként már megkopott kerítésekkel. Hosszú kilométereken keresztül autóztunk így, miközben a táj fokozatosan kiürült körülöttünk.

Száz, néhol kétszáz kilométereken át szinte semmi nem volt a horizonton. Csak a sivatag, a kősivatag és a távolban feltűnő homokdűnék. Időről időre felbukkant egy-egy mezőgazdasági próbálkozás, egy öntözőrendszer, amely emlékeztetett arra, hogy itt is van élet, de ezek inkább kivételek voltak, mint szabályok. A helyiek közlekedése is teljesen természetes módon alkalmazkodik ehhez a környezethez: ha szemben feltűnik egy benzinkút, egyszerűen áthajtanak a középső murvás sávon, és megállnak tankolni.

A készülődés, az utolsó mozdulatok, a koncentrált tekintetek mind ugyanúgy részei a versenynek, mint maga a gyorsasági szakasz. A nap során készült képekkel összességében nem voltam maradéktalanul elégedett, de ez nem törte meg a lendületet. Nem minden nap szól kizárólag a tökéletes kockákról.

Fura élmény ezt belülről megélni. A televíziós közvetítésekben minden olyan egyértelműnek tűnik: fotósok állnak a homokdűnék tetején, az autók pedig pontosan ott érkeznek meg, ahol várjuk őket. Teljesen más azonban az, amikor te magad állsz be a terepen, bokrok között, és azt gondolod, hogy ez egy jó hely lesz.

Elsőre úgy tűnik, mintha a mezőny egyértelműen haladna: elrajtolnak, mennek hat-hét kilométert egy kitúrt nyomon, vannak rajta egyszerű jobb- és balkanyarok, minden adott. Aztán egyszer csak eljön az a pont, ahol erről az útról le kellene fordulniuk – mondjuk nagyjából tizenöt fokkal balra. Csakhogy a kérdés ilyenkor az: hol pontosan? Ha valaki nem nullázott tökéletesen, könnyen előfordulhat, hogy tíz méterrel arrébb fordul le, de az is, hogy akár kétszáz méterrel később. Így aztán senki nem pontosan ugyanazon a nyomon halad.

Volt olyan helyszín, ahol egy nagy, sziklás hegyen álltunk, szemben egy pár száz méteres, homokos-köves területtel, amely tele volt apró bokrokkal, mögötte pedig egy újabb sziklás rész következett. Ott szó szerint minden bokor között volt egy nyom: az egyik motoros erre ment, a másik arra, az egyik autós itt, a másik ott. Amit elsőre ideális fotós pozíciónak gondolsz, arról pillanatok alatt kiderülhet, hogy egyenesen a mezőny útjában állsz.

Volt, hogy kamionok, motorosok és autók elől is futni kellett, gyors döntésekkel, ösztönből reagálva. Mégis, minden pillanatával együtt ez adta az élmény valódi súlyát. Nem kiszámítható, nem steril, nem előre koreografált – hanem nyers, élő és egészen elképesztő.

Volt idő hátrébb lépni, figyelni a tempót, az íveket, a mozgást – mindazt, ami a Dakar valódi lényegét adja. Gyönyörű homokdűnék is feltűntek, igaz, elsősorban az utazások során. A klasszikus, fotózható dűnés jelenetek ezúttal még várattak magukra.

Lezárás – egy vég és egy kezdet

A Dakar Rally 2026 hatalmas élmény volt. Egy régi álom beteljesülése, amely nemcsak emlékeket, hanem tapasztalatot és új szemléletet is adott.

Köszönettel tartozom az M1 Motorsport csapatának ezért a lehetőségért. Bár ezúttal nem a klasszikus homoksivatagban zajló szakaszokon láthattuk a mezőnyt, a dűnék látványa és az egész utazás mégis maradandó élményt adott.

Őszintén bízom benne, hogy ez nem lezárás, hanem egy kezdet volt. És hogy a következő Dakaron újra ott lehetünk – akkor már a homokdűnék között is.

Az egész utazás összességében mindössze négy napot ölelt fel, az indulástól a hazatérésig, minden logisztikával, helyszíni munkával és alkalmazkodással együtt. A visszaút azonban korántsem alakult zökkenőmentesen. Európát ekkorra elérte az ónos eső, az első törökországi járatunkat törölték, majd hamar kiderült, hogy a teljes török repülőtér sem fogad, sem nem indít járatokat.

Felmerült, hogy Frankfurt felé vesszük az irányt, de ez a lehetőség végül szintén meghiúsult. Így végül Szófiába repültünk a LOT járatával, ahonnan egy rövid, nagyjából egyórás pihenő után indultunk tovább haza. Fárasztó volt, de mégis jó érzéssel zárult: megérkeztünk.

Bár időben mindössze két óra volt az eltolódás, a sok élményt és fáradalmat utána már itthon kellett igazán kipihenni. Egy dolog azonban biztos: ez az út, ez a Dakar, egy életre szóló élmény marad.